A kapacitás bátran megy oda, ahová eddig még egyetlen adatközpont sem ment: az űrbe
Az űr: a végső határ. A felettünk ragyogó csillagok nemcsak ámulatba ejtenek, hanem a körülöttük lévő tér egyre fontosabb lehetőséget is kínál. Miközben a Földön a számítási teljesítmény iránti igény az egekbe szökik, az űr végtelen kiterjedése lehet a kulcs a jövő adatközpontjainak és infrastruktúrájának elhelyezéséhez.
Az űrben működő adatközpontok ötlete elsőre talán sci-fibe illőnek tűnhet, de könnyen lehet, hogy egyszer valósággá válik. Persze nem úgy, mint a 2005-ös Zathura című filmben, ahol egy hatalmas, 100 000 négyzetméteres épületet küldtek az űrbe – a valóság ennél visszafogottabb, de annál izgalmasabb lehetőségeket rejt.
Ez egy komoly technológiai potenciállal rendelkező koncepció: a Föld körül keringő, nagy teljesítményű hardverek alacsony késleltetésű számítási szolgáltatásokat nyújtanak, bárhol, ahol szükség van rájuk. Bár az ötlet elméletben izgalmasan hangzik, az űr hideg és kíméletlen valósága felveti a kérdést: mennyire valósítható meg a Föld körüli pályán működő adatközpontok koncepciója?
Mi az az űradatközpont?
A rövid válasz az, hogy senki sem tudja pontosan. A számítástechnikai eszközök Föld körüli pályára állítása jelenleg csupán elméleti koncepció.
Ha mesterséges intelligenciára épülő eszközöket, például az Adobe Firefly-t kérjük meg arra, hogy készítsen képet egy elképzelt űrbéli adatközpontról, hatalmas, Föld felett lebegő szerkezeteket kapunk eredményül, amelyek belseje tele van hardverrel, mint egy Borg kocka a Star Trekből.
A valóság azonban ennél sokkal hétköznapibb lenne: inkább a mai műholdakhoz hasonló struktúrákra kellene gondolnunk.
Az űrbeli adatközpontok valószínűleg egy sor nagy teljesítményű, GPU-szerű hardverből állnának, amelyeket egy műholdra szerelt kis modulon helyeznének el. Ehhez még néhány napelem, valamint egyéb hardverelemek, például egy DPU és egy SD-WAN egység társulhatnak – és voilá: máris kész egy kis számításóegység, amit pályára lehet állítani. Az elméleti űradatközpont lehetővé tenné, hogy a mesterséges intelligencia és a mélytanulási algoritmusok feldolgozását egy műhold fedélzetén végezzék, csökkentve ezzel az adatátviteli költségeket és a késleltetést.
Az űrben található adatközpont előnye, hogy a Föld körüli pályán gyakorlatilag korlátlan hely áll rendelkezésre – vagyis a számítási kapacitás bővítése szinte határtalan. Emellett a Nap energiája is végtelenül hozzáférhető, valamint a földi infrastruktúrára és a helyi közösségekre gyakorolt környezeti terhelés is jelentősen csökkenne.
Felmerült az az elképzelés is, hogy az űrbeli adatközpontok konstellációját hozzák létre, amelyek egymással kommunikálva egy nagyobb infrastrukturális hálózatot alkotnának. Ezt tovább erősítheti a fotonikus félvezetők koncepciója, amelyek energia helyett fényt dolgoznak fel, lehetővé téve az adatok nagyobb sebességgel való továbbítását nagy távolságokra anélkül, hogy a jelerősség csökkenne.
A megvalósíthatóság határán
Az IBM, a KP Labs űripari vállalat és az Európai Űrügynökség (ESA) korábban már vizsgálta az űrben történő adatfeldolgozás lehetőségét. A projekt célja az volt, hogy enyhítse a műholdakról a Földre történő adattovábbítással járó kihívásokat és megvizsgálja az információk pályán történő feldolgozásának potenciálját.
Nicolas Longépé, az ESA földmegfigyelési adatokkal foglalkozó kutatója azonban a Capacity-nek elmondta, hogy az űrbeli adatközpont koncepciója hosszú távú projekt, amelynek megvalósítása 15-20 évet is igénybe vehet.
„Az üzleti lehetőségek nem egyértelműek, és rengeteg technológiai fejlesztésre van szükség ahhoz, hogy ez reálissá váljon.” – mondta Longépé.
Meglátása szerint a jelenlegi űrmissziókban használt hardverek körülbelül tíz évvel elmaradnak a földi számítástechnikai eszközökhöz képest. Ez azt jelenti, hogy akár egy évtized is eltelhet, mire egy műholdat az Nvidia H100-hoz hasonló GPU-val szerelnek fel – és még akkor is képesnek kell lennie ellenállni az űr zord körülményeinek.
Az űrbeli adatközpontok ötlete abból az igényből fakad, hogy az adatokat közelebb kell feldolgozni a forrásukhoz. Longépé egy lehetséges jövőképet vázolt fel: „Elképzelhető, hogy lesznek olyan űreszközök, amelyek képeket készítenek, majd valamilyen módon továbbítják azokat a feldolgozó csomópontokhoz. Ezek a csomópontok összegyűjtik az összes adatot, elvégzik a számításokat, és kivonják a releváns információkat, így a végén nem alakul ki szűk keresztmetszet (bottleneck) a szárazföldön.”
Longépé tovább részletezte a koncepciót: „Minden műhold óriási mennyiségű adatot gyűjt össze a nagyobb felbontású érzékelőkkel. A fedélzeten gyűjtött adatmennyiség hatalmas, és a földi állomások, amelyek az adatokat fogadják, kapacitásbeli korlátokkal szembesülnek. A jövőben előfordulhat, hogy ez a szűk keresztmetszet egyre nagyobb kihívást jelent majd.”
Az ESA már tett némi előrelépést ebben az irányban. 2020-ban elindította a ф-sat-1 missziót –CubeSat küldetést –, amely során egy mélytanuló mesterséges intelligencia algoritmus közvetlenül a műhold fedélzetén futott egy GPU-n.
Bár a CubeSat-misszió a legegyszerűbb formájában mutatta be az űrbeli adatközpont koncepcióját, Longépé szerint az átfogó megvalósítás még messze van a megvalósítástól.
Itt jönnek a műholdak
A jövő űradatközpontjainak valószínűsíthető formája tehát a műhold lesz. Ez a technológiai szektor az olyan innovatív szereplők megjelenésének köszönhetően alakult át, mint például a SpaceX Starlinkje, amelyek alapjaiban rengették meg az iparágat.
Toby Robinson, az Avanti Communications stratégiai és üzletfejlesztési vezetője Longépé gondolatait továbbfűzve rámutatott arra, hogy a műholdas földmegfigyelésből származó adatmennyiség „hatalmas és exponenciálisan növekszik”.
Jelenleg rádiófrekvenciás kapcsolatokkal igyekeznek megszüntetni a szűk keresztmetszeteket, és az optikai kapcsolatokra való áttérés is felmerült, azonban Robinson szerint az űrbeli adatközpontok „koncepcionálisan nagyon is logikusak”.
„Az összegyűjtött adatokat a Föld körül keringő adatközpontokba küldenék, ahol elvégeznék a feldolgozást, és csak az eredményeket kellene visszaküldeni a Földre – ez pedig jelentősen csökkentené az adatforgalom mennyiségét.”
Robinson azonban egyetértett Longépéval abban, hogy az űrbeli adatközpontok koncepciója valószínűleg még legalább egy évtizedre van a megvalósítástól.
Longépé viszont felvetett egy közelebbi időtávon is megvalósítható elképzelést: az összekapcsolt műholdak koncepcióját. „Úgy gondolom, hogy a következő két, három, vagy öt éven belül kialakulhat egy olyan rendszer, amelyben a műholdak összekapcsolódnak, és az egyik műhold információt továbbít a másiknak egy úgynevezett műholdközi kapcsolat segítségével.”
Az űr valósága: a hardver legrosszabb rémálma
Számos tényező akadályozza, hogy számítástechnikai hardvereket pályára állítsanak az űrben történő adatfeldolgozás céljából. Az energiaelosztás, a hőkezelés, a mechanikai szilárdság és a súly mind-mind komoly kihívást jelentenek.
Az űrbeli használatra tervezett hardvereknek meg kell küzdeniük a Nap által kibocsátott elektromágneses sugárzással, emellett pedig elég strapabírónak kell lenniük ahhoz, hogy kibírják a rakétaindítást, valamint kezelni tudják az űrben uralkodó rendkívül alacsony hőmérsékletet.
Ken O’Neill, az AMD űrrendszer-architektje, a Versal XQR SoC-k egyik ötletgazdája. Ezek olyan beágyazott számítástechnikai hardvereket tartalmaznak, amelyek alkalmasak az űrbeli használatra.
Elismerte az űrbeli adatközpontokban rejlő lehetőségeket, ugyanakkor a Capacity-nek részletezte azokat a jelentős műszaki akadályokat is, amelyeket le kell küzdeni ahhoz, hogy ez az elképzelés valóra váljon.
„Rengeteg, egymással versengő tényezőt kell figyelembe venni, amikor az űrbe szánt alkatrészek kiválasztásáról döntünk” – magyarázza O’Neill. „A méret az egyik, a sugárzási hatások a másik.”
O’Neill kiemelte az űrbeli hardverekre váró szélsőséges körülményeket: „Ha valamit az űrbe küldünk, az alkatrészt hatalmas rezgések érik. Ez elképesztően hangos; a rezgés pedig egyszerűen megdöbbentő.”
Az űrben a termikus környezet egy másik komoly kihívást jelent. O’Neill kifejtette, hogy egy alacsony Föld körüli pályán keringő műhold drámai hőmérsékleti ingadozásoknak van kitéve: „Olyan hőmérsékleti ciklusokon megy keresztül, amikor a Nap felmelegíti, majd teljesen árnyékba kerül, és minden hőjét kisugározza az űrbe. Ez rendkívül megterhelő termikus környezetet jelent.”
Az energiagazdálkodás szintén kulcsfontosságú tényező. „Egy nagy, modern műhold akár 20-30 kilowattnyi áramot is termelhet a napelemekkel, ami komoly kihívást jelent a műholdon belüli energiaelosztó rendszer számára” – mondta O’Neill.
Emellett az űrbe szánt hardverek tervezésekor a mérnököknek meg kell küzdeniük az űrügynökségek által előírt méret- és tömegkorlátozásokkal is. A NASA nem igazán tud beizzítani egy nyolc GPU-ból álló AMD Instinct MI325X platformot, vagy akár egy Cerebras WSE-3-at – amely egyetlen, tányér méretű chip.
„Az emberek egyre többet akarnak kihozni a programozható logikai eszközökből, és az egyik módja ennek az, hogy egyre nagyobb eszközöket készítünk – csakhogy ez ellentétes a súly- és helyigény korlátaival” – magyarázta O’Neill. „Az űrben nincs egy mindenre jó megoldás a programozható logikai eszközök számára.”
A hardver súlyával kapcsolatos megfontolások miatt az AMD két méretet kínál a Versal termékcsaládjában: a nagyobb Core 1902-t, amely 45 x 45 milliméteres, és a kisebb Edge 2302-t, amely 23 x 23 milliméteres – vagyis a nagyobb egység területének körülbelül egynegyede.
„Arra törekszünk, hogy választási lehetőséget kínáljunk az ügyfeleknek, hogy a megoldandó tervezési problémához a megfelelő méretű alkatrészt választhassák” – mondta O’Neill. „Ez nem azt jelenti, hogy minden programozható logikai eszköz tervezésénél a legkeményebb, legnagyobb teljesítményű megoldást kellene választani.”
„Még mindig van piaca azoknak az eszközöknek, amelyek kis méretűek és nem kell túl sok mindent csinálniuk, de mégis van feladatuk – csak ott kell lenniük a sarokban és végezniük a dolgukat.”
Egy másik komoly akadály a hőkezelés az űr vákuumában. O’Neill így magyarázta: „Mit kezdesz 20-30 kW hővel, amikor vákuum vesz körül? Nincs levegő, amit a hűtőventilátorok a hűtőbordákon át fújhatnának.”
„Az egyetlen megoldás, hogy a hőt az integrált áramkörökből a műhold mechanikai vázába vezessük, majd onnan sugározzuk ki az űrbe.”
Annak ellenére, hogy az űrben működő hardverek megvalósítása mérnöki szempontból igazi aknamező, O’Neill továbbra is optimistán nyilatkozott az űralapú számítástechnika jövőjét illetően. „A félvezetőgyártó cégek – mint amilyenek mi is vagyunk – folyamatosan új megoldásokat keresnek arra, hogyan lehet minden új architektúrával és gyártástechnológiával egyre energiatakarékosabban és hatékonyabban végezni a feldolgozást. Ez a cél vezérli a kutatásainkat a jövőben is.”
A perem szélén
Az első mesterséges földi műhold, a Szputnyik 1 1957-es pályára állítása mérföldkő volt az űrversenyben. Hasonlóképpen mondhatnánk, hogy a HPE Spaceborne Computer rendszere az űrbeli adatközpontok „Szputnyik 1”-je volt – úttörőként mutatta be a koncepciót, és megágyazott a jövőbeli fejlesztéseknek.
A Spaceborne Computer lényegében egy kereskedelmi forgalomban kapható, kész hardver volt, amelyet rakétával juttattak az űrbe, pusztán azért, hogy kiderüljön, képes-e túlélni az űrutazást.
A projekt olyan sikeres volt, hogy másfél évvel az indítása után még mindig működött, és ezzel a NASA érdeklődését is felkeltette.
Most a HPE a Spaceborne Computer-2 fejlesztésén dolgozik, amely már egyfajta előfutára lehet az űrbeli adatközpontoknak.
Mark Fernandez, a Spaceborne Computer-2 vezető kutatója a Capacity-nek elmondta, hogy az egységben olyan hardverek találhatók, amelyek hasonlóak a földi adatközpontokban használtakhoz – azzal a plusszal, hogy valóban a „perem szélén” működhetnek.
Miután januárban visszatért a Nemzetközi Űrállomásra, az egység az űrben nagy teljesítményű számítási és mesterséges intelligencia-munkaterhelések feldolgozásával foglalkozik.
A Spaceborne Computer-2 komoly hardverarzenállal van felszerelve: KIOXIA 960 GB-os RM sorozatú SAS-meghajtók, 1024 GB-os NVMe-meghajtók és 30,72 TB-os PM6 Enterprise SAS SSD-k biztosítják a nagy kapacitású adattárolást és feldolgozást a rendkívül zord környezetben.
Az egység képes hatalmas mennyiségű adat feldolgozására és tárolására az űrben. A Spaceborne Computer-2 még egy olyan sarki fény eseményt is túlélt, amely az elmúlt 500 év egyik legnagyobb sugárzási eseménye volt – és mindössze négy szoftverhibával vészelte át, amelyeket könnyen lehetett javítani.
A Spaceborne második változatát jelentős fejlesztésekkel látták el: az AC-ről DC áramellátásra váltottak, hogy kihasználják a napenergia előnyeit, vízhűtést építettek be, amivel körülbelül 80%-kal csökkent a hőmérséklet, valamint GPU-kat integráltak az erőteljes számítási feladatok – köztük a mesterséges intelligencia és a gépi tanulás – támogatására.
Fernandez szerint a Spaceborne rávilágít arra, hogy szemléletváltásra van szükség ahhoz, hogy bebizonyítsuk, ez a koncepció működőképes lehet. „Beszélhetek arról, hogy milyen gyorsak lesznek a hálózatok, és mennyivel jobb lesz, ha a rádiófrekvenciáról átállunk a fényalapú kommunikációra, de előbb meg kell változtatni a gondolkodásmódot. Fel kell tenni a kérdést: ‘Miért csinálom ezt? Milyen felismerést, vagy információt akarok kiszűrni ebből a hatalmas adatmennyiségből?’ És ha ott van az az információ, akkor azt szerezzük meg – ami sokkal kisebb lesz, mint a nyers adat.”
A Spaceborne Computer-2, mint prototípus űrbéli adatközpont, létfontosságú eszközzé válhat olyan ügynökségek számára, mint a NASA, amint az emberiség a következő évtizedben visszatér a Holdra.
Az olyan hardvermegoldások, mint a HPE űrrendszere, alkalmasak nagy felbontású multispektrális elemzések elvégzésére, amelyek segítségével vizet lehet találni a Hold felszínén, vagy közvetlenül a felszín alatt.
A Hold azonban csak a kezdet. A Spaceborne Computer-2-höz hasonló rendszerek kulcsszerepet játszhatnak az emberiség legnagyobb űrmissziójában: a Mars meghódításában.
Fernandez szerint az ilyen rendszerek „átjáróként” funkcionálhatnának – egy Föld körül keringő műholdként, amely feldolgozza és optimalizálja az adatok egy részét, ahelyett, hogy az információkat teljes egészében vissza kellene küldeni a Földre, ami időigényes és rendkívül energiaigényes folyamat lenne.
„Az átjárótól a Holdra és vissza, a Földtől pedig az átjáróig és vissza” – magyarázta Fernandez. „Optimalizálhatjuk az adatokat a Föld és az átjáró között, majd az átjáró és a Hold között.” „Tegyük fel, hogy az átjárón elhelyezünk egy adatközpontot: 5G-t használhatnánk a Holdról az átjáróig, majd az űrben keringő adatközpontig, hogy segítsük a feldolgozást. Hasonló lehetőséget látunk, amikor eljutunk a Marshoz is.”
Vissza a valóságba
Az űrbeli adatközpontok koncepciója egyelőre távolinak tűnik, de a megvalósulásuk egyre közelebb van.
Az olyan prototípusprojektek, mint az ESA ф-sat-1 és a HPE Spaceborne Computer-2, azt bizonyítják, hogy az űrben elhelyezett adatközpontoknak van jövője – még ha néhány évet várnunk is kell, hogy ténylegesen megvalósuljanak.
Fernandez egy olyan jövőképet vázol fel, amelyben az űrbeli adatközpontok három különböző helyszínen működnek: holdjárók fedélzetén, a Hold felszínén lévő állomásokon, például „energiatornyokon”, valamint Föld körüli pályán, űrállomásokon.
„A mi elképzelésünk az, hogy az űrpályán lévő, felszíni és mobil adatközpontokat szolgáltatásként nyújtsuk, lehetővé téve a tudósok számára, hogy a műszereikre és érzékelőikre koncentrálhassanak, miközben mi végezzük a nehéz számítási feladatokat – akár a földi sávszélességi kapacitásokat is meghaladva” – mondta Fernandez.
Bár a kihívások továbbra is fennállnak, az alapokat már lefektették ahhoz, hogy minden hardverrajongó álma valóra váljon – és ezzel együtt egy olyan jövő is, amelyben az űr nem csupán a végső határ lesz, hanem a fejlett digitális infrastruktúra egyik központja is.
A cikk eredetileg a Capacity Media-n megjelent riport magyar nyelvű fordítása, szerzője Ben Wodecki.
